Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig

Az elmúlt évtizedek egyre inkább megerősítenek abban, hogy a szakmai elszigeteltség és az összefogás hiánya teszi lehetetlenné, egy mindenki számára elfogadható képzési modell kidolgozását. Ez a modell lehetne annak a rendszernek az alapja, amit nevelési koncepciónak hívunk. Persze csak akkor tudna hatékonyan életre kelni, ha mindenki kötelező érvényűnek fogadná el. Azonban azt is szeretném leszögezni, hogy a titok nem a tudásban, hanem az ismeretanyag gyakorlati megvalósulása és annak interpretálásában van.

Pontosabban, mint ahogy egy könyv üzenete sem abból áll, hogy miről is szól, hanem, hogy mi a mondanivalója! Az oktató-nevelőmunka hatékonysága és minősége a „pedagógiai tény” vagyis a tanár és a diák, vagy edző és tanítványa közötti kapcsolaton múlik! A kölcsönös megbecsülésnek oda-vissza működnie kell! A száraz, érzelemtől mentes tananyag, csak részben nyújt erre megoldást. Sokkal fontosabb a nevelőmunka számára, hogy a „feed-back”, vagyis a visszacsatolás a két fél között megvan és működik e ?

Nem elhanyagolható a gyerekek tudásszomja sem! Kielégíteni csak úgy lehet, ha nemcsak elmagyarázzuk, lemozogjuk, hanem a felmerülő hibákat kijavítjuk. Persze ehhez szükséges, hogy az edző képes legyen felismerni azokat, és azt, azonnali hatállyal ki tudja javítani. A hibajavítás nem könnyű dolog! Figyelni kell a didaktikai alapelvekre. Életkor és értelmi felfogó készségtől függően változhat az irány! Van, amikor az egyszerűtől kell haladni az összetett felé, és olyan is előfordul, amikor a globális egésztől haladunk vissza. Feltűnő, hogy az edzők többsége nem kommunikál! Nincs párbeszéd, és az is ritka, hogy tanácsot kérjenek egymástól. Mindenképp változni kell! Mert. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed.