2015 óta írok az utánpótlás-nevelésről, a technikáról és az edzői szemléletről.
A taktika ugyanis nem helyettesítheti az egyéni képességeket, a technikai tudást és a játék megértését. Ezekre épülhet az önálló gondolkodás, a hatékony együttműködés és végső soron a magas szintű csapatjáték. A cél nem egyszerűen az, hogy a gyermek megtanuljon kézilabdázni a mai mérkőzéseken. Az utánpótlás-nevelésben nem a győzelemnek kell megelőznie a fejlődést, hanem a fejlődésnek kell megalapoznia a későbbi sikereket.
Nem elegendő, hogy a gyermek felismerjen egy helyzetet; arra is képessé kell válnia, hogy az adott körülmények között megfelelő döntést hozzon, majd a játék változásaihoz igazítsa a cselekvését. Mindezt olyan edzésfeladatokkal kell támogatnunk, amelyekben a gyermekek változatos körülmények között, sok ismétlés és megfelelő visszajelzés mellett gyakorolhatják a helyzetfelismerést, a döntéshozatalt és a végrehajtást.
James Counsilman, az Indiana Egyetem professzora és neves úszóedző fogalmazott úgy: „Nem szeretném a versenyzőimet úgy végig hajtani az úszóedzéseken, mint egy csapat betanított fókát.” Ez a mondat ma is fontos üzenetet hordoz. A sportoló nem a végrehajtás eszköze, hanem a közös munka aktív résztvevője.
Ha megtapsoltak, figyeltek rám vagy gratuláltak, könnyen azt gondoltam: „Elismer mindenki.” Ma már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. A taps nem feltétlenül jelent elismerést. A csend pedig nem feltétlenül jelent elutasítást. Az évek megtanítottak különbséget tenni a valódi érték és a külső visszajelzés között.
Az írások témák szerint is böngészhetők, a gyermekkori oktatástól a magyar kézilabda kérdéseiig.
„A cél változatlan: értéket teremteni, tudást átadni és hozzájárulni ahhoz, hogy a következő generációk még felkészültebb, tudatosabb és emberileg is erősebb sportolókká és edzőkké váljanak.”
