2015 óta írok az utánpótlás-nevelésről, a technikáról és az edzői szemléletről.
Ha megtapsoltak, figyeltek rám vagy gratuláltak, könnyen azt gondoltam: „Elismer mindenki.” Ma már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. A taps nem feltétlenül jelent elismerést. A csend pedig nem feltétlenül jelent elutasítást. Az évek megtanítottak különbséget tenni a valódi érték és a külső visszajelzés között.
Az ember pályája elején keresi a helyét, példaképeket választ, és szeretné érezni, hogy része valaminek. Ez teljesen természetes. A függetlenség ugyanis nem azt jelenti, hogy nincs szükséged másokra. Éppen ellenkezőleg: a szakmai fejlődés egyik feltétele, hogy tudjunk tanulni másoktól, elfogadjunk kritikát, megismerjünk különböző gondolkodásmódokat, és időnként akár saját korábbi meggyőződésünket is felülvizsgáljuk. A kérdés inkább az, hogy egy idő után képesek vagyunk-e kialakítani a saját szakmai gondolkodásunkat.
Gondolatok útról, hibákról, jutalomról és arról, hogy ma már kinek akarok megfelelni. Honnan ered az a szemlélet és gondolkodásmód, amely alapjaiban határozta meg a szakmámról kialakított filozófiámat? Sokáig én is kerestem erre a választ.
A cél változatlan: értéket teremteni, tudást átadni és hozzájárulni ahhoz, hogy a következő generációk még felkészültebb, tudatosabb és emberileg is erősebb sportolókká és edzőkké váljanak.
Az írások témák szerint is böngészhetők, a gyermekkori oktatástól a magyar kézilabda kérdéseiig.
„A cél változatlan: értéket teremteni, tudást átadni és hozzájárulni ahhoz, hogy a következő generációk még felkészültebb, tudatosabb és emberileg is erősebb sportolókká és edzőkké váljanak.”
