Sportszülő felelőssége és aggódalmai.

Minden sportszülő felelősséget érez és aggódik gyermeke sorsa iránt, mert nagyrészt az ő választásán múlt és kezdődött el minden annak idején. A téma boncolgatása nagyon érdekes és egyben igen izgalmas, hiszen sportágat választani egy olyan „parányi” életkorban, mint azt manapság teszi a gondviselői oldal, nem kevés veszélyt hordoz magában. Élsportolónak lenni manapság nagyon kívánatos és jó dolog. Azonban odáig eljutni több mint nehéz és nagyon sok akadállyal kell megküzdeni annak, aki erre vágyik. Írásomban igyekszem lépésenként feltárni mindazt, amit tudni érdemes a sportolóvá válás folyamatáról. Induljunk ki abból, hogy az iskolai testnevelés elvileg kötelező de papíron jóval hatékonyabb, mint gyakorlatban. Azonban, részt kell venni rajta akár tetszik, akár nem. Az iskola utáni sporttevékenység választható, tehát nem kötelező. A pedagógus mindenkit szeretne megmozgatni és nem kivételez általában a tanítványai között. Az edző ezzel ellentétben minősít és leginkább az általa tehetségesnek vélt gyerekeket favorizálja. Ezt az ellentmondást sportági vezetők úgy kompenzálják, hogy edzői minősítéssel rendelkező, vagy sportágban járatos testnevelőket alkalmaznak a kisiskolás és kisgyermekkori életszakaszban. Azonban az a testnevelő, aki sportágspecifikusan gondolkodik, gyakran elveszíti igazi küldetése lényegiségét, hiszen a sportágakra jellemző korai versenyeztetési szemlélet felülírhatja azt. Az a testnevelő, vagy pedagógus, aki ebben az életkorban a testi nevelésre koncentrál és helyes pedagógiai érzékenységgel igyekszik nevelni a gyerekeket, folyamatosan magyarázkodnia kell a gondviselő és olykor saját sportvezető oldal számára. A versengések és a küzdelem, minden játékban győzteseket és veszteseket kreál, ami lényegében szelektálja az edzésekre járó gyerekeket nem kis mértékben. Az első fordulópont, vagy akadály itt jelentkezik. A gyerekek anélkül lesznek áldozatai a felnőttek értékrendjének, hogy nem tanulhatták még meg a talpon maradás és az önmagam újraépítésének lehetőségeit. Azt tapasztalom, előbb képzünk versenyzőket tudattalanul, mint sportolókat tudatosan. Ahhoz, hogy versenyezni tudjon valaki, el kell indulnia a sportolóvá válás folyamatában. Az edzők anélkül tesznek futottak még kategóriába gyereket, hogy nem magyarázta el, tanította meg számukra a veszteség, vagy vereségből történő felállás lépéseit. Ezzel összefüggésben a szakmai oldal a tanítványokkal szembeni bizalmatlansága, nem képes önbizalmat kreálni jó néhány gyermek számára. Így a többség, kevés harc és küzdelem után kikerülhet a közösségből, vagy csapata perifériájára. Az akadályok leküzdése és a gátak felszakítása fontos nevelési mérföldkő a gyerekek számára. Problémát jelent ennek eltusolása, vagy nem észrevétele. A gyereknek meg kell tanulnia sajátmagán érezve, hogy miben és hogyan kell változtatnia edzője segítő szándéka, hozzáállása hatására. Amennyiben a gyermek erre még képtelen, mert nem érett meg erre, úgy feladni kényszerül a saját, vagy szülei álmait. Oktatni-tanítani csak úgy lehet, hogy a befogadó közeg alkalmas az információk fogadására és ezeket képes feldolgozni. A versenyzés elvárja a gyerekektől, hogy rendelkezzenek minimális sportolói „mentalitással”, ami ebben az életkorban szinte kizárható, leginkább az értelmi felfogó készség és a nevelőtevékenység hiánya miatt.

A gondviselői oldal nincs megfelelően tájékoztatva, vagy nincs felkészülve arra, hogy milyen veszélyekkel kell szembenézniük gyermekeiknek a hosszú úton. A rendszerben maradt gyermek, ha eléri a 12 éves életkort, azt látja, hogy kortársainak felét elveszítette. Azt is megkockáztatom, hogy a gondviselői oldal többsége sem tudja gyermekük mitől és miért volt képes talpon maradni. Azonban a szülő, már azon töri a fejét, hogy hol, milyen pozícióban fog játszani gyermeke. A távlati cél, vagy inkább maga a vágy, elhomályosítja a köztes rövidtávú célokat. Ezt a hibát a szakmai közeg is gyakran elköveti. Hiszen, nagy léptekkel, türelem és minden szegmensre kiható fejlesztés nélkül folyik a gyerekek képzése.

Ennek több oka is lehetséges

• A szakmai oldal a pillanatnyi sikerekre koncentrál

• A szakmai oldal inkább csapatokban gondolkodik

• Az edző jó versenyzőkre koncentrál, akik ügyesek, de nem feltétlen szorgalmas

• A taktikai képzés korai, megfelelő kondíció és technikai tudás nélkül

• A képzést nem előzi meg a nevelés és az oktatás fázisait

• Felületes és nem megfelelő hiba javítása

A szuperkompenzáció semmibevétele. Nincs elegendő pihenési szakasz beépítve a fejlesztés, vagy kondicionálás folyamatába.

Az első igazán nagy vízválasztó időszak a gyerekek oktató-nevelőmunkájában a 14 éves életkorban jelentkezik. Itt válik el ki folytathatja útját a versenysport területén. Lesznek olyanok, akik bent maradnak a csapatban de könnyen meglehet, hogy „rövid ideig” lesz ez számára lehetséges. Lesz olyan réteg, akikből élsportoló nem lesz ugyan, de a versenysport alacsonyabb szintjein még sokáig élvezheti a sportág szépségeit. Az átlagtól magasabb képességi mutatókkal és játékkészséggel rendelkezők közül is két kaszt képződhet. A korosztályos válogatott kategória, illetve a csapat meghatározó játékos szintje. Hogy ki hova, melyik csoportba kerül objektív (válogatott) és szubjektív (hazai környezet) döntések eredménye. Az általános iskola végeztével több gyermek is elindul szerencsét próbálni más sportszervezet invitálására, vagy saját elhatározás következtében, hogy megvalósítsa az „amerikai álmot”.

Miért lenne érdemes, vagy nem sportszervezetet váltani?

• 12 éves életkorig, vagyis az általános iskola alsó tagozatának utolsó évéig esztelenség lenne, akár családostól is gondolkodni a váltásban.

• 14 évesen a fentiekből kiindulva érdemes lehet azok számára a váltás, akiknek van reális esélyük jobb, színvonalasabb szakmai közegbe kerülni. Például van lehetőség magasabb edzésszámmal dolgozni. Az infrastruktúra minősége jobb. Szakmai humánerőforrás szintje magasabb.

• Ha az edző felkészültsége, elhívatottsága és hitelessége illeszkedik a gondviselői oldal elvárásához és az infrastruktúra is megfelelő a munkához, én biztosan lebeszélném a szülőket a váltásról. Többen a családtól történő eltávolodást nem képesek elviselni.

• Sajnos annak ellenére gyakori a kisértés, hogy a szakmai oldal „ígérgetése” olykor semmivé válik, mert az elcsábított gyerek és a „megvezetett” gondviselő csalódni kényszerül.

Az a gyerek, aki nem tud és nem akar külön dolgozni a csapatától saját maga fejlődése érdekében, ne akarjon élsportoló lenni. A szorgalom belülről jön, ami egy fontos tartozéka az ügyesség és a tehetség számára.

Nagyon sok összetevőt kell figyelembe venni egy váltás esetén. Ezt a gyerek egy maga nem tudja eldönteni. A gondviselői oldal felelőssége óriási. Javasolnék egy képzeletbeli mérleg felállítását. Mindkét oldalát meg kell pakolni pozitív és negatív érvekkel és még így is maradhat kérdőjel az előre nem kiszámítható sérülés esetére, vagy az esetleges beilleszkedési problémák miatt. Lényeges része a nyerőhármas (edző – tanítvány – szülő) kapcsolat életben tartása végett a folyamatos objektív tájékozódás és tájékoztatás. A kommunikáció és a párbeszéd mindkét oldal részére legyen megfelelő és kielégítő.