„A FEJET KELL EDZENI, MERT A FEJ EDZI A TESTET!” Bengt Johansson

A munkáink során minden gondolatunkban és tettünkben az értelmet kell keresni, mindezt úgy tegyük, hogy a meghozott döntéseink, az általunk meghatározott céljaink elérését szolgálják. Ne tiporjuk el, ne veszítsük el az értékeinket, hanem azokra építve tegyük stabillá az elképzelt jövőt. Ha ezt az utat válasszuk, képesek leszünk megőrizni hagyományainkat és így tehetjük elődjeinket hallhatatlanná. A jó döntéseket csak alaposan és átgondoltan lehet meghozni. A türelmetlenség és a kapkodás zavarokat okozhat, a dolgok félre mehetnek és az elképzelt cselekvésiterv részecskéi külön életet kezdenek élni. Egy jó edző, jó stratéga is, hiszen a nap minden percében döntéseket kell meghoznia.

Felmerülhet a kérdés, hogy mindez most miért lehet érdekes számunkra. Nos, évekkel ezelőtt elindult egy utánpótlás-nevelési koncepció sportágunkban, amely főleg az egységes gondolkodás és az egymásra épülés jegyében fogalmazódott meg. Sokan elfogadták és a koncepció szemléletét követve, átkonvertálták gondolkodásukat. Azonban még nem elegen. Úgy érzem, mérföldkőhöz érkeztünk és talán jó lenne megerősíteni, hogy miért kellene másként gondolkodni és hogyan tudnánk közösen a reformokat elérni nagy általánosságban a nevelőedzői közösség szemléletében. Távolról indítom el okfejtésemet, hogy tisztán lássuk, mivel állunk szemben.

Sajnos több esetben a rendszer és a társadalom részéről érkező felnőttes értékrendek kényszerítik ki és állítja fejetetejére az oktató-nevelőmunkát. Ezzel, sajnos nem csak a mi sportágunknak kell együtt élni. A kicsi gyereket nevelni kellene a sportolásra, mert a társadalom ezt nem teszi meg helyettünk. A magyar családok úgy szeretnének gyermekeikből versenyzőt, élsportolót faragni, hogy közben nem kapják meg a társadalom részéről azt támogatottságot az életmód váltáshoz, hogy a szabadidejükben mozogjanak, sportoljanak az egészségük védelme érdekében. Lássuk be, hogy az iskolai testnevelés szintén elveszíteni látszik értékét a társadalom oldaláról. Véleményem szerint a versenyspot és az élsport olykor túlzó támogatottsága, feledtetni akarja a testi nevelés másik két alap szegmensének "vegetálását". Sajnos ez a kultúra, ami a „piramis” tetején akar alapot képezni, nem támogatja a felnövekő generációk mentális fejlődését. Ennek szociális, finanszírozási és egyéb más oka van, ami egy jóval összetettebb probléma.

Nálunk az elfogadott és értékesnek vélt tevékenység az, amiért fizetni, küzdeni és harcolni kell. Az egész társadalmat átitatja a versenyszellem. Harcolunk a sikereinkért úgy, hogy annak elérhetőségének lehetőségeit nem tanítjuk, és ezért nem tanuljuk meg. Kudarcok, és a veszteségek jönnek, azonban a többség nem tudja újra és újra felépíteni magát, mint más nemzetek esetében. Igen ám, csak a különbség köztünk és más társadalmak között, hogy míg az egyik oldal tanulásnak, tapasztalatgyűjtésnek állítja be a kudarcot, addig a mi oldalunkról vesztes jelzővel, egyenes ágon a „futottak még” kategóriába helyezi a közeg. Sajnos a nevelőedzői közösség többsége is ezt a szemléletet követi.

A helyes oktató-nevelőmunka időrendi egymásutánisága a következő NEVELÉS – TANÍTÁS – OKTATÁS - KÉPZÉS Sajnos, maga a rendszer nem teszi lehetővé ezt. Hiszen nincs idő nevelni a gyerekeket, mert szinte azonnal versenyeztetni kell őket. Így történhet meg, hogy kis kézilabdázót képzünk, ahelyett, hogy sportolókat nevelnénk. Elsőhelyre kerül a képzés, úgy, hogy még szinte nem neveltünk és nem is tanítottunk meg semmit nekik. Amikor azt mondom, hogy a MENTÁLITÁS, vagyis a sportolói gondolkodás kialakítása óriási hiánycikk, akkor erre a fent említett faramuci helyzetre gondolok. Előbb tanulnak meg a gyerekek versenyezni, mint ahogy az ehhez szükséges kompetenciákat maradéktalanul megtaníthattuk volna számukra. A képzéshez testtudat és értelmi felfogóképesség kell. Az edzőnek bíznia kell a tanítványában, mert az adhat számára önbizalmat. Ha itt hiányzik közöttük a feedback (visszacsatolás), inkább kudarckerülő, mint sikerorientált karaktereket kreálunk már nagyon fiatalon. Az edzők nyerni akarnak a mérkőzéseken. Ki az, aki nem? A szülők, vagyis a gondviselői oldal, akik gyerekük helyett választanak sportágat, felelősséget éreznek érthető módon. Ezért figyelemmel kísérik őket. Ha nem mehetnek be az edzésekre, ott akarnak lenni a mérkőzéseken, hogy lássák gyermeküket. Az ő szemléletük és elvárásaik az edzővel szemben a gyermekük és a csapat teljesítménye alapján formálódik, alakul. Az edzőt tehát, megfelelési és eredménykényszer nyomja a gondviselő oldalról. Ezért az edzések tartalma, fő irányultsága a versenyzés és a mérkőzés elemek képzésére orientálódik. Igen ám, de veszít a csapata, vagy kudarcot vallanak egyes játékosai, nem képes elmagyarázni, hogy ebből az állapotból hogyan és miért kell „felállni”, hiszen a gyerek nincs abban az állapotban, hogy mindezt megértse. Ezért az edző azokkal foglalkozik, akikben érzi a nyerés, vagyis a siker elérésének lehetőségét. Az életrevaló, ügyesebb gyerekekre fókuszál, hogy a következő mérkőzésen nyerni tudjanak. Ennek ismételten kialakulhat rossz vonulata, hogy taktikai elemeket, rendszereket állít fel a gyerekek számára. Ahelyett, hogy a képességeit fejlesztené, hogy erősnek, gyorsnak érezné magát minden kisgyerek.

Tehát minden probléma következik egymás után. A rendszerjáték korai elkezdése egyfajta tudatosságot ad a csapatok számára. Nem lenne ezzel sem baj! Azonban a rendszer, nem a gyerekek képességeit fejleszti, hanem a pillanatnyi állapotukra építi az edző, ami egyesek számára nem az egyéni fejlődést, hanem a rendszert kiszolgáló tevékenységét stabilizálja. Taktikai elemek, figurális játékok erőltetése indul el a TAKTIKAI GONDOLKDÁS tanítása helyett. A másik nagy probléma, hogy ez a fajta edzői szemlélet sok esetben károkat okozhat a gyerekek speciális egyéni fejlődése szempontjából. A taktikai gondolkodás tanítása már kisgyermekkorban elindulhat. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Azonban a cél, hogy a későbbi években a fiatal versenyző képes legyen felismerni és kialakítani a helyzeteket. Ne csak a teste, hanem legfőképpen a FEJE ÉS A TUDÁSTÁRA legyen alkalmas erre. Ehhez az kell, hogy ilyen edzésgyakorlatokat kell alkalmazni sok ismétlésszámmal. A gyereknek észre kell venni, a helyzetet, de ehhez meg kell tanítani elméletben is, hogy mit kell látnia, hogy azt helyzetnek értékelje. A következő lépés a DÖNTÉSEK meghozatala.

A képességfejlesztést, vagyis a test ideg-izomrendszert, illetve a légzés és keringési rendszert olyan állapotra kell hozni, hogy a speciális sportágra jellemző mozgásokat jóval hatékonyabban, nagyobb dinamikával és ezt sok ismétlésszámmal legyen képes megvalósítani. Tehát a KONDICIONÁLIS KÉPESSÉG FEJLESZTÉSÉT a technikai tudástár növelésével együtt kell alkalmazni. Azonban ezt jóval korábban, megfelelő alapokra kell helyezni az aerob állóképesség és a gyorsaság fejlesztésével.

Összegezve a fentieket, lényeges különbséget látok a mi, illetve a skandináv a spanyol, vagy francia kézilabda kultúrák között. Ennek számos oka lehet, mint azt igyekeztem feltárni. Amennyiben lenne idő a gyerekek mentális nevelésére és a képességeik fejlesztésére, AKKOR TÖBB IDŐT ÉS ENERGIÁT TUDNÁNK FORDÍTANI AZ EGYÉNEK FEJLŐDÉSÉRE. Így lehetőség adódna megváltoztatni a rendszerjátékokban gondolkodó nevelőedzőket és képesek lennének tanítani a taktikai gondolkodást, a taktikai elemek sulykolása helyett. Gondoljunk csak bele, ahol a dolgok jól haladnak, még ott is érhetnénk el változásokat, hogy még jobban működjenek!