Miért ne lehetnének a vesztesekből is győztesek?

Azon elmélkedtem, hogy a magyar emberek gondolkodásában miért alakulhatott ki az a rossz szemlélet, hogy az egyes leszereplések, kudarcok, bukások következtében szinte azonnal, gondolkodás nélkül érkezik az elmarasztaló ítélkezés. Hogyan lennénk képesek a múlt rossz hozadékát, a zsigereinkbe beívódott negatív gondolkodásunkat egyszer és mindenkorra kiirtani a fejünkből?

Emlékszem, kisgyermekként a napköziben foglakoztatott tanítóm édesanyámnak azt tanácsolta, hogy vigyen el engem egy kisegítő iskolába, mert nagyon eleven gyerekként rossz hatással vagyok a többi társamra. Megbontom a fegyelmet és nem tudok szépen ülni a helyemen, mert állandóan mást szeretnék csinálni.

Már gyakorló edzőként egy látogatásom során azt tapasztaltam, hogy a csapat edzője egy srác nem helyénvaló viselkedése miatt, az egész csapatát megbüntette, kivéve a vétkest. Az a játékos nem bűnhődött, mert neki nem kellett a büntetésben részt venni.

A két jelenség árulkodó, hiszen mindkét esetben a többségre jellemző viselkedési normától eltérő magatartást egy kirekesztő retorzió követ. Ezekben a történetekben nem az a riasztó, hogy ez megtörténhetett. Hanem sokkal inkább az, hogy senkit nem érdekelt, hogy miért történt meg. Persze a példák ellentétesek, de az egyén cselekedetével kapcsolatban mindkét esetben az őt körülvevő közeg befolyásoltsága érvényesül. Sajnos ez tipikus. Az emberek többsége azonnal ugrik a negatív elmarasztalással, de sok esetben fogalmuk sincs, hogy a dolgok miért történtek.

A hibák elkövetése életünk, cselekedeteink természetes velejárója. Bizonyára senkinek sem célja, hogy ezeket szándékosan tegye meg. Minden akadály átugrásához energia befektetés szükséges, és tanulás vagy fejlesztés előzi meg. Összességében a felkészülés maga értékelhető tevékenység, amit megteszünk annak érdekében, hogy sikert érjünk el. Tudomásunk van arról, hogy a felkészülés megtörtént, de azt, hogy az mennyire volt körültekintő vagy hatékony, már kevésbé tartjuk számon. Pontosabban hajlamosak vagyunk kellő mérlegelés nélkül mindent elítélni tokkal-vonóval, pedig bizonyára lenne az egész történésből valami jó, átszerkeszthető, újra formálható részelem. Azt sem tartom jó dolognak, hogy a hibákat vagy a közeg számára rossz dolgokat büntetjük, a jó jelenségeket viszont természetesnek vesszük. Dicsérni is ritkábban szoktunk. Ha mégis megtesszük, csak a legjobbat, az elsőt, a kimagasló extra teljesítményt emeljük ki. Azonban, ez nagyon ritkán fordul elő. Ugyanakkor, szeretünk a gyerekek között átlagolni, általánosítani és rendszerekben gondolkodni.

Az lenne a jó, ha az elkövetett hibák kiértékelését követően magát a folyamatot nem semmisítenénk meg teljesen. Ne könyveljük el őket rögtön kudarcnak vagy veszteségnek. Fogjuk fel egy gyakorló tanulási szakasznak a félrecsúszott teljesítményeket és emeljük ki belőlük a jó dolgokat.

Mindenki tanul a hibájából. Tényleg tanul? Megkapja a lehetőséget, hogy tanuljon belőle? Nos, ez sajnos nálunk nem így működik… A hiba nálunk végzetes, nem történhet meg még egyszer és aki azt elkövette a közelébe sem mehet újra. Gondolkodjunk el azon, hogy milyen értékrend alapján dolgozunk, és neveljük, vagy éppen képezzük a fiatal tehetségeinket! Aki éppen a győztesek oldalán van tudja-e, hogy miért került oda? Aki nem, képes lesz-e valaha oda kerülni?

A baj az, hogy a tehetségeink ezt a kultúrát szívják magukba és ez a fajta negatív közeg nagy mértékben fogja befolyásolni gondolkodásukat. Adjunk lehetőséget arra, hogy a vesztesekből is lehessenek győztesek!