MIÉRT HAGYJÁK ABBA ÉS MIÉRT FORDULNAK EL VÉGLEG A SPORTOLÁSTÓL AZ UTÁNPÓTLÁS ÉLETKORÚ JÁTÉKOSOK SPORTÁGUNKBAN?

Fiatal korom emlékei szerint, a labdajáték sportágakban az 1970-80 as években általánosságban 11-13 éves életkortól kezdték megkeresni, kiválasztani a gyerekeket maguk számára. A szülők figyelembe vették a gyermekük testnevelőinek javaslatát, illetve a sportági nevelőedzők az iskolákat járva, főleg szakmai és élettani szempontok alapján választottak közülük.

Napjainkban szinte minden labdajátékban már kisiskoláskorban (vagy még előtte, óvodában) igyekszik lekötni saját maga részére a gyerekeket. Ezzel szoros összefüggésben állhat a jelenlegi sport finanszírozási rendszer (TAO) is. Hiszen „tömeget” kell képezni, hogy minél több gyerek rendelkezzen játékengedéllyel. Ez a „tömegesített” gyerek halmaz, lehetőséget ad egy adott sportszervezet számára, hogy kvótákat számoljanak el, egyénre, vagy a versenybe állított csapatra. Sajnos ez a tendencia találkozik a szülők szándékaival. Mivel az elmúlt húsz évtől kezdődően, ők választanak sportágat gyermekeik részére. Meglátásom szerint, ennek ismeretében a családi háttér felelősséget érez arra vonatkozólag, hogy gyermekük fejlődése zavartalan legyen. Sajnos vannak és lesznek olyan gyerekek, akik nem képesek hozzá edződni, ehhez a közeghez. Ennek következtében már nagyon korán, 10 éves életkorban kezdődhet az első lemorzsolódás. Főleg az elmúlt évtizedben elég gyakran fordult elő, hogy sportszervezetek mennek be az általános iskolákba azzal a tudatos célzattal, hogy kisiskolás gyerekeket szeretnének toborozni a szakosztályukba. Abban minden sportág szakembere egyetért, hogy a gyerekeket már nagyon korán le kell kötni a sportáguk számára. Legyen ez bármelyik labdajáték. A kérdés, hogy mindezt hogyan valósítják meg? Egy biztos, a gyerekekért folyó „küzdelem” azonosulni látszik a szülői szándékkal.

Azok az iskolaigazgatók, akiknek intézménye még nincs bekötve, vagy elkötelezve bármilyen sportszervezethez, ezt örömmel veszi. Az általános iskolák alsó tagozatában az esetek többségében nincs szakosodott testnevelő, ezért kapva a lehetőségen, nem kevés sportszervezet, képzett edzőket csatolnak be, akik külsösként testnevelés órák alatt, főleg labdaügyességgel összefüggő játékokat, akadálypályákat kiépítve foglalkoznak a gyerekekkel. Ezek a foglalkozások a tanítási időszakban, az iskola közegében, többségében a tananyagohoz rögzítve valósulnak meg. Ez a módszer mindenkinek megfelel. Hiszen mindenki jól jár. A tanító néni azért, mert nem kell tesi órát tartania, ugyanakkor megmarad az óraszáma. Az igazgatónak azért, mert nem kell fizetnie egy új szakembert. A sportszervezet pedig azért, mert szerencsés esetben, találnak tehetséges gyerekeket. Mivel osztályokról beszélünk és egy osztályban általában nincs sok életrevaló, jó sportos génállománnyal rendelkező gyermek, így egyértelműen lesznek olyanok, akik az első lépcsőfokról a továbbiakban már nem lesznek képesek tovább lépni egy magasabb szintre. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez a réteg lesz többségben. Összegezve, ebben a formában „ugyan jó szándékkal” egy speciális „kiválogatás”, szelekció történik, amelyben sok gyerek sérülhet, lemorzsolódhat. Azok a gyerekek, akik szó szoros értelemben csak játszani szerettek és versengeni már nem, elveszítik kedvüket, motivációjukat.

A következő lépcsőfok a 12 éves életkorban következhet be. Ennek kiváltó oka a sportolásra és a sportágra jellemző specifikumok gyerekekre történő ráerőltetése lehet. A versenyek és a küzdőjátékok egyre inkább kötött szabályokkal, szigorított elvárásokkal teli rendszert épít a gyerekek köré, amiben a felnőttekre jellemző értékrendek sajnos óriási hibákat képeznek az utánpótlás-nevelés korai szakaszában. Ezek a vesztesek és a győztesek közötti különbségekből kialakult elferdült korai döntésekhez vezethetnek. Következésképpen az edzők korai ítélet alkotása egyes gyerekekről, miszerint lesz belőle valaki, vagy nem lesz belőle kézilabdás kijelentésnek, nincs motiváló hatása. Ebben a szituációban, főleg az edzők nyitnak lemorzsolódási felületet és így, vagy a szülő, vagy a gyermek elkeseredése okán hagyja ott az edzéseket.

Harmadik lépcsőfok a 14-15 éves életkorra tehető véleményem szerint. Ennek kiváltó oka összetett, habár mindegyik verzió szakmai eredetű. Az iskolaváltás és a lakhely esetleges megváltoztatása nagy kihívás és döntésre készteti a családokat. Az első igazán nagy lehetőség arra, hogy egy „tehetségesnek” tartott gyerek az eddigiektől szakmailag jobb közegbe kerüljön, ami a fejlődését megalapozhatja. Ennek vonzása lehet az új edző személye, vagy a kedvezőbb infrastruktúra. Másik lehetőség a váltásra, amikor nem keresik ugyan a gyerek családját más helyről, de az iskolaváltásra hivatkozva, esélye van annak, hogy egy új helyre kerülve, jobb szakmai hátteret reméljen a család. No, és akkor hogyan kapcsolódik mind ehhez az elfordulás jelensége? Ha van olyan sportegyesület, szervezet (pl. diák), amiben csak 14 éves életkorig folyik a képzés, így váltani kell közeget. A család nem akar távoli más helyre menni, a gyereket pedig nem is keresik más sportszervezettől, így nagy a valószínűsége annak, hogy elhagyja a sportágat. 14-15 éves életkorban, főleg szakmai szempontból erőteljesen kezd ketté tagozódni országos szinten az utánpótlás bázis. Azok a játékosok, akik a versenyeztetés adta terhet, lemondásokat egy jó mentalítással a kárt okozó ingerekre is jó válaszokat képesek adni, megfelelő szorgalommal, nos azok az élsportolói pálya felé kezdik el menetelésüket. Azonban kezd kirajzolódni egy másik csoport is (sajnos ők lesznek többségben). Azok gyerekek, akik a keményebb, feszesebb edzésmunka hatására, illetve a mérkőzéseken inkább a „vesztes” oldalra kerülnek. Nos, ők eltávolodni látszanak a versenysport magasabb szintjétől. Ők bizonyosan nem fordulnak el sportágtól csak rövidebb hosszabb szünet erejéig, mert ismét szereplők lesznek, igaz nem mint játékos, hanem, mint játékvezető, versenybíró, vagy sportágat kedvelő támogatóként érkeznek vissza.

Lenne még egy aggasztó jelenség, amit feltétlen meg kell említeni. Ez azokat a gyerekeket és családokat érinti, akiket 13-14 évesen „elvisz” egy „jó nevű”, nagy hagyományokkal bíró sportegyesület egy „Hátországi” de kisebb sportszervezetből. Előfordul, hogy 1-2 évet követően, a befogadó egyesület nem tartja már olyan tehetségesnek a gyereket. Jobb esetben átirányítja egy másik szervezethez, rosszabb esetben eltanácsolja. Ennek oka számos lehet, például, - nem bírja a jóval több edzésszámot, ahhoz képest, amit korábban megszokott - nem tudja lelkileg feldolgozni a sorozatos kudarcokat - hiányzik a családja - játékostársaival nem tud jó kapcsolatot kialakítani - folyamatosan sérült a fokozott terhelés miatt

Ez az időszak 15 – 17 éves életkorra tehető és sajnos nem kevés ilyen sportoló van, akik végleg abbahagyják a sportolást. Nem fognak újra kezdeni mindent elölről ott, ahonnan korábban büszkén és nagy ambíciókkal eljöttek. Véleményem szerint erre az időszakra esik a negyedik lépcsőfok. Vélhetően számolhatunk egy ötödik időszakkal, ami a 18-19 éves játékosoknál jelentkezhet, igaz már nem annyira tömeges mértékben. Ehhez a csoporthoz fognak tartozni azok az ügyes és talán még kellő szorgalommal is felvértezett intelligens, jó tanulmányi eredménnyel rendelkező fiatalok is, akik arra a kérdésre, hogy „Döntsd el tanulsz, vagy kézilabdázol? - az egyetemet, vagy a főiskolát fogják választani -. Nagyon ritkán fordul elő, hogy a kettőt tudja csinálni egy sportoló. A lényeg, hogy ez nem rajta, hanem sokkal inkább az edzőjén múlik.

Gondolkozzunk el, hogy a fenti témánkat (ami napjainkban természetesnek tűnő jelenségek eredményeként burjánzik), hogyan és miképpen tudnánk célirányosan megváltoztatni, irányítani, befolyásolni. Véleményem szerint a szemléletünkben létrehozott változtatásokkal! Talán, így a lemorzsolódást csökkenteni tudnánk.