Reform gondolatok az általános sportági utánpótlásnevelésben

Elértem a legmagasabb eredményeket és könyveimmel, blogommal megpróbáltam segíteni a sportágunkban dolgozó kollégáknak, de sokkal több lett belőle, mert más sportágakból is nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ilyen rálátása a kézilabdasportra keveseknek adatik meg. Figyelemmel kísérem a nemzetközi trendeket, mind a mai napig innovatív a sportághoz való hozzáállásom. Egész életemben azon dolgoztam, ötleteltem, hogyan lehetne sportágunkat eredményesebbé tenni. Még a szövetségi munkám előtti időszakomban is több elképzelésem megvalósításra került.

Az utóbbi időben azon elmélkedtem, hogyan lehetne megoldani azt a tendenciát, hogy ne a csapatok eredményessége kapja a fő hangsúlyt értékrendünkben, hanem a tehetségek felnevelése. Minél többen váljanak élsportolóvá. Az utánpótlásnevelés egy összetett, bonyolult, sok egymásra épülő elem összefüggésein alapuló hosszú folyamat. Mióta lehetőséget és támogatást kaptam arra, hogy szövetségi vezetőként tegyek valamit a sportág oktató-nevelőmunka szakmaiságának növelése érdekében, nagyon sok új szakanyag, elem, program és továbbképzési felület megalkotása helyezte magasabb szintre az utánpótlás-nevelés területén foglalkoztatott szakembereket. Azonban rá kellet jönnöm, hogy az új dolgok befogadása a régi szemléletmóddal hosszútávon nem tud működni. Tudomásom szerint a többi labdajáték sportág is a versenyeztetés központú gondolkodást képviseli. Ahhoz, hogy változásokat tudjunk véghez vinni a saját sportágunkban, a sportágazat együtt gondolkodása, vagy támogató hozzáállása szükséges. Hiába vannak csodálatos létesítményeink vagy kirakat szerű statisztikáink, hangzatos programjaink, ha nincs alapbázis, amire a felépítmény, vagyis a nagy válogatottjaink eredményessége épülhetne, mert addig csak instabil délibáb marad minden. A sport kiemelt ágazata a kormánynak. Sok pénz folyik be a labdajáték sportágakhoz (labdarúgás, kosárlabda, vízilabda, röplabda). Véleményem szerint három alap dolgot kellene legfelső szinten rendbe tenni.

I. Le kellene ültetni az érintett sportágakat egy kerekasztal beszélgetésre! Közös elhatározással deklarálni kellene, hogy 10 éves életkor alatt semmilyen labdajátékban nem lehet versenyeztetni a gyerekeket. Szükséges némi magyarázatot adnom a kialakult helyzet megértése szempontjából.

1. Manapság már 6-7 éves gyerekeket visznek labdajáték sportágakhoz. 2. Minden szegmens gyerekhez akar jutni a tömegbázis kialakítása miatt. Elkezdik őket alapképességek hiányába versenyeztetni.

Ennek következtében nagyon sok kisgyerek, már ideje előtt lemorzsolódik a versenyeztetési „kényszer” és a versenyzés okozta természetes szelekció miatt. Sajnos ez a jelenség tovább gyűrűzik, ahogy a gyerekek növekednek, ezzel szinkronban az elvárások is nőnek velük szemben. Ez nagyobb terhet, számukra lemondást és számtalan előre nem tervezhető akadályt fog képezni. Nagyon sok fizikai és lelki sérült gyermeket menthetnénk meg a sport számára, akik a későbbiekben sportot szerető játékvezetők, szurkolók, esetleg szponzorok lehetnének. Mindezt elérhetnénk, ha türelemmel és szakmai értékrend alapján kerülhetne minden arra érdemes gyerek abba a közegbe, amiben tehetséges.

Sportági szakember a jelen elhibázott helyzetben nem tehet mást, kiveszi a gyermeket szakmai és élettani szempontból fontos tanítási és képzési folyamatából, hogy a korai versenyeztetés adta eredménykényszernek meg tudjon felelni. Pontosítva, a versenyeken való megfelelés előbbre kerül, mint a nevelés, vagy a képességfejlesztés. A gyerekeknek versenyszabályokat és mérkőzés szituációkat tanítanak az edzők a képességfejlesztés, nevelés, önismeret helyett. Hogy megértsük a problémát, írok egy példát. Egy edző heti három edzésből az elsőn az elmúlt mérkőzés hibáit magyarázza meg, míg az utolsón a következőre akarja felkészíti taktikai szempontból a 12 éves csapatát. Marad hetente egy edzés arra, hogy neveljen, képeséget és technikát fejlesszen? Lehetetlen!

A fentivel összefüggésben a TAO szabályzókat jó lenne mindenki számára érthetővé tenni! Hiszen félreértelmezett a TAO szándéka, mert a kisiskolás gyereket nem kell kötelezően versenyeztetnie a sportágaknak, hogy támogatáshoz jussanak. Szakmai követelményeket kell közösen felállítani és mindezt a TAO- val egyeztetni.

II. Érthetetlen, hogy az általános iskola alsó tagozatában a testnevelést, (pont abban az életkorban, amikor a koordináció fejlesztésének lehetősége igen kedvező lenne) nem szaktanár tanítja, hanem a tanító nénik. Az igazgatók mindig arra hivatkoznak, hogy kell az óraszám a tanítóknak. Itt a sportágazat és az oktatásügy vezetői szintű egyeztetésére lenne szükség.

III. Gondolnám, ha a fentieket sikerülne a meglépni, akkor már az s elképzelhető lenne, hogy a legképzettebb edzőket helyezném a legfiatalabb korosztályok szakmai munkájának irányítására. Attól tartok, amit kisiskolás és gyermekkorban elrontunk, azt később csak keveseknél tudjuk korrigálni. TAO benchmark változtatást igényelne.

a. Hasonlóan, mint a labdarúgásban már működik, a gyerekek védelme érdekében lecsökkenteném a heti edzés, vagy inkább a mérkőzések számát. Ha jól tudom, ők mérik a gyerekek fáradság szintjét és ha az nem megfelelő, kötelező pihenő időszak következik. Így kerülhető el a túlhajszolás, túlversenyeztetés és ezekből adódó sérülés.

b. Az edzőképzés reformját abban látnám, hogy az edzők a lexikális és a túlzott elméleti tudás helyett, inkább a gyakorlatban alkalmazható tudást kapjanak többet. Ettől válna gyakorlatiassá a képzés, amit azonnal le tudnának mérni az oktatók.

- A gyakorlatiasság hiánya nem a gyakorlati foglalkozások számában, hanem sokkal inkább a tartalomban keresendő. Hiányolom az önálló, vagy a kiscsoportos, interaktív foglalkozásokat, műhelygyakorlatokat. A teamban való egyéni feladatvállalások hasonlóan, mint a hétköznapi munkában nem tapasztalható, ami nagy hiba.

- Az elméleti tudás többségében nincs összekapcsolva a gyakorlati foglakozáson látottakkal. A legnagyobb hiányossága a fiatal edzőknek, hogy az összefüggéseket nem értik. Például, van egy edzéselméleti definíció és nem tudja alkalmazni a gyakorlatban, mert a képzés folyamán sincs összekötve.

- A legnagyobb problémát a helytelen kommunikációban és a nem megfelelő beszédkészség hiányában látom. Főleg a döntéshozatal és a hibajavítás területén.

Természetesen érzem, tudom, hogy a fentiekben megfogalmazott igényt sok területről érkező, tapasztalt szakembernek kellene összedolgoznia. Véleményem szerint a sportágazat nagy infrastrukturális átalakulását egy olyan magyar egyetemes utánpótlás-nevelési koncepciónak, stratégiának kellene követnie, amit nem csak egy sportágban gondolkodva, hanem globálisan megreformált szemlélettel lehetne megteremteni.