A nevelés és a képzési folyamat arányainak adagolása

A tudás utáni vágy mindenkiben ott van. Még abban az egyénben is, aki ezt nem mondja ki, vagy titkolja. Az érdektelenség, a befelé fordulás és a közömbösség ellen, hadat kell viselni mindenkinek, aki változni akar. Sajnos, a versenysport utánpótlás-nevelésben a féltékenység az irigység, és olykor a hatalom rossz értelmezése is gátat szab, illetve lassíthatja a változások kialakulását. Nem könnyíti a vállalkozó szellemet a pesszimista gondolkodás és az állandó megfelelési kényszer sem. A negatív szemlélet és az örökös kifogások keresése lefedi az igazi problémák felismerését! A folyamatos eredménykényszer a részletek és az úgynevezett „kis dolgok” figyelmen kívül helyezése következtében, beszűkített gondolatokat, és ezért „kicsiny” látóteret alakíthat ki. Azonban ne tévesszük össze az aprólékosságot, az elaprózódással! Minden esetben a prioritásokra koncentráljunk eleinte és abból haladjunk a részletek felé, mert a részletek fontosak! De ne vesszünk el a részletekben, amikor a lényeges dolgok a szemünk előtt vannak! Az apró hibákat nekünk kell kijavítani, hogy az egész működni tudjon. De ne pöttyöket akarjunk összekötni, ha vonalat szeretnénk húzni!

Nem kis hátrányt kell leküzdeni annak, aki az elszigetelődés, és az ebből fakadó erőtlenség kapcsán, tanácstalan. Talán mert úgy érzi, hogy a „periférián” van és nincs társa, nem rendelkezik megfelelő erővel, hogy kiálljon saját igaza mellett! Bizonytalan és ezért passzivitásba menekül. A nevelőmunka eredménye egy korosztály beérésének végső stádiuma, tehát a mérkőzések, tornák, versenyek, csak eszközök a szereplők fejlődése szempontjából! A végső cél nem az, hogy jó csapat, hanem hogy jó játékosokat neveljünk ki!

Lehet egyáltalán határvonalat húzni nevelés és képzés közé? Szakmai vagy nevelési tartalmak kapjanak prioritást a kisiskolás és a kisgyermek életkorban? Mit és hogyan neveljünk? Mit képezzünk és tanítsunk az „idomítással” szemben? Meddig neveljük, és mikortól képezzük a tanítványunkat?

Érdekes paradoxon van ebben a kisiskolás életszakaszban, ami az oktató-nevelőmunka lényegét illeti. Azért tűnhet ellentmondónak a ránk váró feladatok egymáshoz rendelése, mert lényegében tanítani szükséges a gyereket egyénileg, azonban mindezt mégis nem kiemelve őt, egy közösségben való együttműködő hozzáállás megértetésével lenne jó megvalósítani. A nehézség az ebben, hogy az egyént, vagyis a kis tanítványunkat főleg saját magát adva juttathatjuk el ide. Ennek ellenére mégis azt mondom, hogy ebben az életszakaszában a nevelőmunka élvezze a prioritást a képzéssel szemben.

Ilyenformában a tanítás metodikája is lépésről – lépesre valósuljon meg. Irányadó az legyen, ami nem az egyénre szabott képzésben jelentkezik elsősorban. Célozzuk meg a csoportos foglalkozások adta tanítási folyamatokat, hasonlóan, mit egy iskolai testnevelés órán. Maga a tanítás globális módszerrel párosuljon. A dicséret, elmarasztalás, a hibák javítása ne személyre szóló legyen elsősorban, hanem inkább közösségre vonatkozó. Tehát általánosságok és nem egyedi esetek legyenek. Miért mondom ezt? Elképzelhető, hogy táptalajt adunk egy kissé eltorzult, talán személyiségzavar kialakuláshoz vezető helyzethez. Hibásan túlmagasztalás, vagy a szigorú bírálatok kimondásával. Amit „magyarázkodással”, vagy még úgy sem tudunk helyrehozni. Gondoljunk csak bele! Könnyen előfordulhat, ha feldicsérsz valakit ezen elvek mentén és elhiteted vele, vagy a szüleivel, hogy ő „zseni”, vagy pont ellenkezőleg, lenyomod a negatív kritikáddal. Azért nehéz a téma, mert az ambiciózus edző és a gyerekben „sztárt látó” szülő is bajnokot akar csinálni abból a kisemberből, aki saját maga, még fel sem tudja fogni, megérteni, hogy valójában mi is történik körülötte. A gyereknek tetszik ez a helyzet, fogalma sincs még ugyan, hogy mitől jobb a többinél, de nagyon élvezi a felé irányuló megkülönböztető figyelmet.

A korai túlminősítés óriási károkat idézhet elő. Előbb tegyük olyan pályára tanítványainkat, amire később építhetjük a kézilabdázásra jellemző speciális elemeket. Ezt csak egyféleképpen vagyunk képesek megvalósítani és ez a nevelés! A nevelési alapelvek megtanítása független kell legyen ügyességtől az életrevalóságtól, az alkattól és a szorgalomtól. Hiszen azért nevelünk, mert minden gyerek más-más „belső” beállítottsággal érkezik hozzánk. Kivétel nélkül mindenkinek részese kell, legyen ennek az útnak. Sokat kell beszélni egy csapat életéről, belső rendjéről. Többek között lehet egy film elemzése, vagy egy ismert nagy sportoló élete, de lehet egy – egy felnőtt mérkőzés látogatásnak is nevelő hatása. Elengedhetetlen nevelőedzői feladat, hogy az edzések, vagy foglalkozások alkalmával ne hangzanak el mondatok, gondolatok a lényeges sportolói hozzáállásról, vagy értékrendről. Mint, például • Tisztelet csapattársainak és az ellenfelének. • Alázat, elfogadási szándék. • Mások megbecsülése. • A tiszta sportszerű játékra való törekvés. • Az új ingerek iránti fogékonyság, ismerkedési szándék.

A képzés gyakorlati megvalósítása ne csökkenjen az „idomítás” szintjére. Hiszen a gyerekben nem alakulnak még ki a tanulási folyamat elsajátításához szükséges fejlődési és értelmi szintek. Ha ez így van, a későbbi életszakaszokban ez a fajta „tudás” élettani, vagy a nem sportolóra jellemző magatartás miatt eltűnhetnek, kiéghetnek, vagy egyáltalán nem hozhatók vissza a kondicionális képességek hiánya miatt.

Mit tehetünk? • Alakítsunk ki akadálypályákat kiscsoportok részére, más-más célzatú versenyeket. Az egyes játékokat, edzésgyakorlatok felhasználhatjuk időre, mennyiségre, vagy ügyességi színt lemérésére, de a teherbíró képesség növelésére is. Megalapozhatjuk a kitartó – folyamatos munkavégzést, ami ebben az életkorban az egyik legnehezebb feladat, hiszen szinte minden számára megterhelő dolgot, nagyon hamar megun, vagy felad a kisgyermek.

• Lehet kiscsoportos, előkészítő vagy rávezető játékok más – más képességekre épített küzdő feladatokkal. Alkalmazhatunk összetett játékot, amelyben a védekező – támadó alapmozgások hatékony együtt történő elvégzése alakítja ki a végső győzelmet, de nem elsősorban a góllövés megnyilvánulásával. Valamit gyűjtögetni kell, vagy területet kell szerezni, vagy éppen célba kell dobniuk. Persze maga a gól elérése is fontos eszköze a sikeres nevelésnek, de ügyeljünk arra, hogy erre kivétel nélkül mindenkinek legyen lehetősége. Ne csak 1 – 2 játékos tudja ezt megvalósítani és pláne, ne az edző indukálja ki ezt a szituációt.

Hogyan tovább? Serdülő életkor irányában. Tovább folytatva ez előbbi elmélkedést, ha ebben az életszakaszban tanítványaink a korábban felépített sportolói és nevelési alapokra építve egyéni képzéseket kapnak, a technikai tudás magasabb szintre történő emelkedése, szinte biztosra vehető. Nos, a félreértések elkerülése végett, nem szó szerint kell értelmeznünk az egyéni képzést. A hibajavítás és a csapatjátékon belüli egyéni szerepvállalások, az egyes edzésgyakorlatok alatti egyedi hozzáállás különbségeket fog képezni játékos és játékos között. Ebben az életkori szakaszban már fontos az egyén értékelése, szorgalmának kiemelése a többiekkel szemben. Azonban, ha ezt normális hangnemben és objektíven tesszük meg a tanítvánnyal szemben, nem, hogy problémás szituációról beszélünk, hanem szükséges kényszerről. Ugyanis, kialakulnak azok az értelmi és érzelmi fogadó kész csatornák, amik lehetővé teszik a tanulás folyamatának egy jóval magasabb szintre történő emelkedését. Ebben az időszakban a közösségi és a versenyeztetéssel járó pedagógiai tényezőket, neveléssel megoldható elemeket előre kell venni.

TEHÁT 12 év alatt — Nevelés egyénre fókuszálva történjen meg a sportolóvá válás alap tulajdonságainak kérdésében. Azonban maga az oktató - tanítás szakasz az élvezhető jó csapatban, közösségben kialakított légkörben valósuljon meg! A tanítványoknak meg kell érteniük, hogy egy csapat alkotó elemei, amelyhez tartozni jó dolog! Azonban a csapatban való összetartozás értéke, illetve az együttműködési kötelezettségek, ne nyomják el az egyéni eredetiség és fejlődés lehetőségét. 13 év felett —- Képzések egyéni, vagy kiscsoportos foglalkozások keretében tud hatékonyan működni. A tanult és edzéseken átvett nevelés és pedagógiai elemeket a verseny helyzetbe kell beépíteni, átültetni. A versenyeztetés adta negatív és pozitív hatások feldolgozásának tanuló fázisa kezdődik el. Új képzési felületen kell a korábban „edzéskörülmények között” átélt szituációk fejlesztését megoldani, legyen az technikai képzés, vagy taktikai gondolkodás.

Hogyan lehet képes az edző edzésfeladatokban, játékokban megtalálni a fentiek figyelembevételével a lényeget? Azt gondolhatnánk (de hibásan), hogy 12 éves életkor előtt ne foglalkozzunk a gyerekek versenyszellemének optimális kialakításán? NAGY HIBA LENNE! A küzdelem az egyéni tulajdonságok minél hangsúlyosabb kiaknázásával tegyük élvezhetővé egy a csapatban, vagy egy csoportban történő versenyhelyzetben. Tehát a lényeg az legyen, hogy XY, vagy egy másik gyorsasága, kitartása, ügyessége, jó felismerő képessége, vagy döntési készségének minősége juttassa el csapatát a győzelemhez. Ne az egyén győzni akaró belső indítékát erőltessük, tehát hogy hogyan kell gólt dobni, hanem a hozzáállását, szorgalmát, erőfeszítéseit emeljük ki csapata győzelme kapcsán.

Az értékeléssel ne ezt az utat járjuk, hogy azt a játékost emeljük és helyezzük a többi elé, aki a legtöbb gólt szerzi. Az edzőnek minden jó teljesítményt értékelni kell, azonban kiemelést és példa értékű minősítést a szorgalmas és a jó hozzáállású játékos kapjon! 13-14 évesen már megérti és tudja is, hogy a tevékenysége, eredményt hoz és képes arra is, hogy ezt hogyan fejlessze edzője segítségével! Legyen ez az út pedagógiai, pszichés vagy egyszerű racionális technika képzés eredménye, de előidézheti kondicionáló képesség fokozás is. Tudatosítani kell játékosainkkal, hogy jó döntéseket hozni és átlagon felüli teljesítményeket elérni csak a megfelelő alapok megszerzése után lesznek képesek. Amíg erre nem érett meg a tanítványunk, előfordulhat, hogy még a felnőtté válás előtt elveszíthetjük a sportág számára.

Amikor arról beszélek, hogy ne „lebutított felnőtt” gyakorlatokat alkalmazzunk gyermekkorban, akkor a fentiekkel szinkronban kell együtt értelmezni ezt a véleményemet. Ha az edző felnőttek játékait és edzésfeladatait végezteti tanítványaival, továbbá (nem megfelelően) nem az életkori sajátosságokra alapozva készíti elő a munkát, mert hiányzik a szükséges értelmi felfogó-, és más egyéb képesség, hibát követ el! Amennyiben ez gyakran ismétlődik, vagy állandósul az edzéseken, úgy játékosunk a megoldások, helyzetek kialakulása lényegének megértésére nem lesz képes. Ezért, beépülni sem tud a játékos tudatába. Tovább erősíti a negatív hatást, ha egyetlen támogató, vagy hibákat javító mondat sem hagyja el az edző száját. Jó gondoljuk végig, mert a folyamatos negatív kritikai megjegyzések következtében, az építkezés helyett a rombolás folyamata indulhat el.

A felnőttekre jellemző taktikai elemek sulykolása és azok „nem tudatosult” alkalmazása kiölheti a fiatal játékosból a képességük és kreativitásuk, eredetiségre törekvő hajlamait. Nem veszi észre az elé táruló lehetőségekben a megoldásokat. Ezzel szemben, még az is előfordulhat, hogy felnőtt érett játékos korában is csak problémákat és zavarokat fog érzékelni ezekben a szituációkban, mert pontosan a helyzetfelismerés és annak kialakítását nem maga építette ki, hanem az edző utasításait követve, ennek az útkeresésnek az élménye kimaradt a képzéséből.