A változó idő

Negyven pár évvel ezelőtt, amikor én, mint gyerek, majd 10 egy néhány évvel később, mint nevelőedző kutakodva az emlékeimben, nos, a jelenlegitől igen eltérő lehetőségek és módszerek jellemezték azokat az éveket. Azonban már akkor is tudtam, hogy nem lehet jó játékos az, aki nem tud futni, nincs állóképessége, nem tud helyesen hajítani, nincs ereje, vagy alkalmatlan a dinamikus lábereje. Akkoriban néhány ma már közszájon forgó kifejezések, mint a nyújtás, vagy streching és a regenerálódás, a sérülés megelőzés vagy a funkcionális edzésmódszerek, nos, mindezek nagyon későn, és főleg nem a TF tanulmányaim során kerültek előtérbe. Mint, ahogy a sportág is változott, a maga gyorsaságával, dinamikájával, úgy változtak, vagy inkább bővültek az edzéselmélettel, sportpedagógiával, és az élettani ismeretekkel a szakemberek tudásanyaga! Azokban az években, döntően a porosz, autokratikus nevelési módszer vitte a pálmát! Ha valamit jól csináltunk az úgy volt természetes, minden dicsérő jelző hiányában, de ha valami nem működött, azonnal érkezett az elmarasztalás és a büntetés. Sajnos hibásan, de még ma is ezt az úgynevezett „könnyebb pedagógiai hozzáállást” „választják többségében tanárok, edzők egyaránt! Hiba, nagyon nagy hiba!

Ahogy az oktató felkészültsége, tapasztalata nő, úgy változik, és egyben bővül a „szókincse” akár a hibajavítás, vagy éppen egy motivációs gondolat tolmácsolása kapcsán. A sokoldalúság és a nyitottság abban nyilvánul meg, hogy érdeklődünk és így gyarapítjuk tudásunkat ez által. Elfogadjuk azt, hogy amiről eddig nem tudtunk, vagy nem ismertük, azért még van, létezik! A lustaság és a középszerűség foglyai soha nem lesznek képesek változtatni! Gyengeségüket negatív gondolkodással és szánalmas kritikai érzékkel leplezik! Lényegtelennek tartanak magától érthető dolgokat is! Halljuk sok esetben, hogy előbb saját magadat ismerd meg, fogadd el, hogy szeretni tudd a másikat! Nos, elég gyakori, amikor a „farok kezdi, csóválja a kutyát”, mert nincs szükség „egyeseknek” mások szeretetére, megbecsülésére, hiszen e nélkül is elégedett önmagával, mindezt úgy, hogy a másikat elnyomja vagy semmibe veszi, saját maga jobb pozícióba helyezése végett. Sajnos akadnak olyanok is, akik már megfáradva, vagy éppen még kellő önbizalom hiányában, beállnak a „fej bólogatók” nem kis táborába. Mondanom sem kell, hogy ez a másik véglet sem jó! A megfelelési kényszer csak akkor bénít és csavar össze citrommá, ha nem vagyok elég magabiztos, és ezért előre félek a negatív következményektől!

Véleményem szerint nem működik hatékonyan a sportágra történő kiválasztás. A tehetség gondozással is problémáink vannak. Nem ismerjük kellőképpen az élettan és fejlődés lélektan fontos életkori sajátosságainak megfelelő tudományos alapjait. Nem jól használjuk ki a képességfejlesztés és koordináció fejlesztés területein az életkorra jellemző szenzitivitást! Persze, azok, akik felkészültek és így képesek kész érvekkel megalapozni eltökéltségüket, céljaik megvalósítását csak késleltetni lehet, de megakadályozni nem!

Miért írok erről? Mert a változáshoz idő kell, de amíg nem gondolkodunk el a fenti dolgok jelentőségéről, esélyünk sem lesz fejlődni, nyitni az új dolgok felé!