A gyakorlatban alkalmazható elméleti tudás megvalósíthatóságának lehetőségei. (Szakmai szemmel c. könyvből)

A tudás utáni vágy mindenkiben megvan. Még abban az egyénben is, aki ezt nem mondja ki vagy titkolja. Az érdektelenség, a befelé fordulás és a közömbösség ellen hadat kell viselni mindenkinek, aki változást akar. Sajnos a versenysport utánpótlás-nevelésében a féltékenység, az irigység és olykor a hatalom rossz értelmezése is gátat szab, illetve lassíthatja a változások kialakulását. Nem könnyít a vállalkozó szellemen a pesszimista gondolkodás és az állandó megfelelési kényszer sem. A negatív szemlélet és az örökös kifogások keresése lefedi az igazi problémák felismerését! A folyamatos eredménykényszer, a részletek és az úgynevezett „kis dolgok” figyelmen kívül helyezése beszűkítheti a gondolatokat, és ezért szűk látóteret alakíthat ki.
Azonban ne tévesszük össze az aprólékosságot az elaprózódással! Eleinte minden esetben a prioritásokra koncentráljunk, és azokból kiindulva haladjunk a részletek felé, mert a részletek fontosak! De ne vesszünk el a részletekben, amikor a lényeges dolgok a szemünk előtt vannak!
Az apró hibákat nekünk kell kijavítanunk, hogy az egész működjön, de ne pöttyöket akarjunk összekötni, ha vonalat szeretnénk húzni!
Nem kis hátrányt kell leküzdenie annak, aki az elszigetelődés és az ebből fakadó erőtlenség kapcsán tanácstalan. Talán úgy érzi, hogy a „perifériára”
került, és nincs társa, nem rendelkezik megfelelő erővel, hogy kiálljon saját igaza mellett. Bizonytalan, és ezért passzivitásba menekül.
A nevelőmunka eredménye egy korosztály beérésének végső stádiuma. Tehát a mérkőzések, tornák, versenyek csak eszközök a szereplők fejlődése
szempontjából.
A végső cél nem az, hogy jó legyen a csapat, hanem hogy jó játékosokat neveljünk ki!Lehet egyáltalán határvonalat húzni nevelés és képzés közé? Szakmai vagy nevelési tartalmak kapjanak prioritást a kisiskolás- és a kisgyermekkorban? Mit és hogyan neveljünk? Mit képezzünk és tanítsunk az „idomítással” szemben? Meddig neveljük, és mikortól képezzük a tanítványunkat?

Érdekes paradoxon van ebben a kisiskolás életszakaszban, ami az oktató-nevelő munka lényegét illeti. Azért tűnhetnek ellentmondásosnak a ránk váró feladatok, mert egyénileg szükséges a gyereket tanítani, de nem kiemelve őt, hanem csapaton, közösségen belül kell ezt megoldani! A nehézség ebben az, hogy az egyént, vagyis a kis tanítványunkat főleg saját magát adva juttathatjuk el ide. Ennek ellenére mégis azt mondom, hogy ebben az életszakaszában a nevelőmunka élvezzen prioritást a képzéssel szemben. Ilyenformán a tanítás metodikája is lépésről lépésre valósuljon meg. Irányadó az legyen, ami nem az egyénre szabott képzésben jelentkezik elsősorban. Célozzuk meg a csoportos foglalkozások adta tanítási folyamatokat, hasonlóan, mint egy iskolai testnevelésórán. Maga a tanítás globális módszerrel párosuljon. A dicséret, az elmarasztalás, a hibák javítása ne személyre szóló legyen elsősorban, hanem inkább közösségre vonatkozzon. Tehát általánosságok, és ne egyedi esetek legyenek! Miért mondom ezt? Kerüljük el a félreértéseket! Ez megvalósulhat a túlmagasztalás vagy a szigorú bírálatok kimondásával.

Amit „magyarázkodással” vagy még úgy sem tudunk helyrehozni. Gondoljunk csak bele! Könnyen előfordulhat, ha feldicsérsz valakit ezen elvek mentén, és elhiteted vele vagy a szüleivel, hogy ő „zseni”, illetve pont ellenkezőleg, lenyomod a negatív kritikáddal. Azért nehéz a téma, mert az ambiciózus edző és a gyerekben „sztárt látó” szülő is bajnokot akar csinálni abból a kisemberből, aki saját maga még fel sem tudja fogni, megérteni, hogy valójában mi is történik körülötte. A gyereknek tetszik ez a helyzet, fogalma sincs még ugyan, hogy mitől jobb a többinél, de nagyon élvezi a felé irányuló megkülönböztető figyelmet.

A korai túlminősítés óriási károkat idézhet elő. Előbb tegyük olyan pályára tanítványainkat, amire később építhetjük a kézilabdázásra jellemző speciális elemeket! Ezt csak egyféleképpen vagyunk képesek megvalósítani, és ez a nevelés. A nevelési alapelvek megtanítása független kell, hogy legyen azügyességtől, az életrevalóságtól, az alkattól és a szorgalomtól. Hiszen azért nevelünk, mert minden gyerek más-más „belső” beállítottsággal érkezik
hozzánk.
Kivétel nélkül mindenki részese kell, hogy legyen ennek az útnak. Sokat kell beszélni egy csapat életéről, belső rendjéről. Többek között lehet egy film elemzése vagy egy ismert, nagy sportoló élete, de lehet egy-egy felnőttmérkőzés látogatásának is nevelő hatása. Elengedhetetlen nevelőedzői
feladat, hogy az edzések vagy foglalkozások alkalmával mondatok, gondolatok hangozzanak el a lényeges sportolói hozzáállásról vagy értékrendről.
Mint például,
• tisztelet a csapattársaknak és az ellenfélnek
• alázat, elfogadási szándék
• mások megbecsülése
• a tiszta, sportszerű játékra való törekvés
• az új ingerek iránti fogékonyság, ismerkedési szándék

A képzés gyakorlati megvalósítása ne csökkenjen az „idomítás” szintjére! Hiszen a gyerekben nem alakul még ki a tanulási folyamat elsajátításához szükséges fejlődési és értelmi szint. Ha ez így van, a későbbi életszakaszokban ez a fajta „tudás” élettani vagy a nem sportolóra jellemző magatartás
miatt eltűnhet, kiéghet, vagy egyáltalán nem hozható vissza a kondicionális képességek hiánya miatt.
Mit tehetünk?

• Alakítsunk ki akadálypályákat kiscsoportok részére, más-más célzatú versenyeket! Az egyes játékokat, edzésgyakorlatokat felhasználhatjuk idő, mennyiség vagy ügyességi szint lemérésére, de a teherbíró képesség növelésére is. Megalapozhatjuk a kitartó, folyamatos munkavégzést, ami ebben az életkorban az egyik legnehezebb feladat, hiszen a gyerek szinte minden, számára megterhelő dolgot nagyon hamar megun vagy felad.

• Lehetnek kiscsoportos, előkészítő vagy rávezető játékok más-más képességekre épített küzdő feladatokkal. Alkalmazhatunk összetett játékot, amelyben a védekező–támadó alapmozgások hatékony, együtt történő elvégzése alakítja ki a végső győzelmet, de nem elsősorban a góllövés megnyilvánulásával. Valamit gyűjtögetni kell, vagy területet kell szerezni, vagy éppen célba dobni. Persze maga a gól elérése is fontos eszköze a sikeres nevelésnek, de ügyeljünk arra, hogy erre kivétel nélkül mindenkinek legyen lehetősége! Ne csak egy-két játékos tudja ezt megvalósítani, és főleg ne az edző indukálja ezt a szituációt!

Vélemény, hozzászólás?